A félelemről

Az ember alaptermészetének szerves része a félelem.

De miért van szükség a félelemre?

                  Miből születik a félelem?

                 Miért legyőzhetetlen a félelem?

Nos, a félelem egy belső feszültség következménye, amikor a saját elménkben biztosan tudunk valamit, erről maximálisan meg vagyunk győződve, és ez a tudás biztonsággal tölt el minket: ismerem a világot, és a helyén tudom kezelni annak jelenségeit.

Erre jön az érzelmi, tudatalatti állapot reakciója, információja, mert érzékel valamit, ami eltér a normálistól, a nyugalmi állapottól. Ez diszkomfortos érzésekkel jár, és ellentmond mindannak, amit mi a világról és önmagunkról, a másik emberről tudunk, és akarunk tudni.

A tudat ragaszkodik a biztonságot jelentő, számára megnyugtató nézetekhez, meggyőződésekhez, mert ez a biztonságérzet alapja. Minekünk embereknek pedig a legfontosabb érzés, amire törekszünk, a biztonság.

 

A tudatalatti érzelmi megismerő képességünket azonban nem korlátozza az, amit tudunk. Ő képes minden dolog, érzés, információ érzékelésére, amelyekre nincs sem tudatos, sem logikus magyarázat. Mert ő nem aszerint kezeli a z ingereket, hogy elfogadjuk-e valóságnak, vagy nem. Hanem az alapján érzékel, ami van, vagy nincs. Ez pedig sokkal tágabb kör, mint amiről tudunk vagy tanultunk.

A félelem ott születik, ahol a tudatos eszünk és az érzékelt valóság között eltérés, esetleg szembenállás van. Mert kikerülünk abból a magabiztos állapotból, hogy irányítani tudjuk az életünket.

A félelmeket próbáljuk megmagyarázni, vagyis győzködjük magunkat, hogy az nincs is, csak fantázia, kitaláció, és hasonló önringató kitalációk, melyek célja az lenne, hogy visszaállítsa lelkünket a nyugalmi helyzetbe és az ismert, biztonságos világba.

De nem lehet a percepciókat gombnyomásra kikapcsolni!

Ebből a szembenállásból alakul ki az a belső feszültség, aminek a tünete a félelem.

Van egy jó (vagy rossz?) hírem: NEM OK NÉLKÜLI A FÉLELEM, MERT MINDENNEK VAN OKA, és a félelem egy okra adott reakció. Nem az a megoldás, hogy próbálok úgy tenni, mintha nem volna tünetem, hanem ellenkezőleg, éppen itt kell megállni és elgondolkodni azon, pontosan mit is érzünk. Ha az érzéseinket felvállaljuk, nem fogunk ellene érveket gyártani, és nem győzködjük magunkat arról, hogy a valóságos érzések, félelmek nem is léteznek.

A félelem olyan, mint bármely másik érzékszervünk, csak más spektrumot figyel, mint a többi, fizikai érzékszerv. Mert a félelmek a saját legbenső lényükről és a külvilág láthatatlan, de annál erősebben érzékelhető dimenziójával foglalkozik: érzések, megérzések. A félelem, mint állapot az általunk érzékelt valóságra adott tagadás következménye.

Akkor mit lehet tenni?

NE TAGADD LE, AMIT ÉRZEL!

Mert amit érzel, számodra az a valóság. Fogadd el az érzéseidet, és a téged determináló meggyőződéseidet igazítsd az érzéseidhez. Akkor többé nem kell magaddal vitatkoznod, magadat győzködnöd a tapasztalataid ellenkezőjéről. Mert a világ sokkal összetettebb, mint amennyit ismerünk belőle. Miért rekesztenénk ki a valóság hatalmas részét az életünkből, ha eleve bennünk van ennek a világnak az érzékeléséhez szükséges képesség?

Álljon itt egy egyszerű példa:

Lizi retteg attól, hogy a párja megcsalja. Éjjel-nappal gyanakszik, elvesztette bizalmát, szerelem helyett csupán a féltékenység őrülete van a szívében. De győzködi magát, hogy ez nem is igaz, hiszen a párja őt szereti, hozzá jön haza minden nap, nem is az a megcsalós típusú férfi.

Tehát: amit tud: nincs semmi bizonyíték a megcsalásra.

Amit érez: rettegés, hogy megcsalják.

(Be kell vallanom, hogy itt van egy nagy elcsúszási lehetőség a dolog értelmezésében. Felületesen nézve a külvilágot állunk neki szétcincálni, analizálni. De a valódi ok a mélyben rejtőzik!)

Miből fakad az érzés, hogy retteg Lizi a megcsalatástól? Abból, ahogyan önmagáról gondolkodik, és érez. Mit érez ez a nő valójában önmagával kapcsolatban? Azt, hogy ő nőként alárendelt, kevesebb, mint a párja, és a párkapcsolatban neki mindig csak az alárendelt szerep juthat, mert a nőnek az a dolga, hogy…

A valódi ok az önmaga nőiségének, női- férfi szerepek alá-fölérendeléséből adódik.

Mi szülte meg a rettegést? Az, hogy ő kiszolgáltatott a párjának, mert alárendelt.

Még csak tünetet sem kell mutatnia Lizi párjának ahhoz, hogy Lizinek tünetei legyenek!

Mi a helyes megoldás?

* felvállalom, hogy kevesebbnek érzem magam;

* átgondolom, mit gondolok a női szerepről;

* mit akarok másként gondolni, érezni;

* mit kell ahhoz tennem, hogy ez megvalósuljon.

ÉS egy kis csipet pikáns fűszer a végére: CSAK AKKOR FOG MŰKÖDNI A VÁLTOZÁS, HA OLYAN MEGOLDÁST TALÁLOK, AMIBEN ÉRZELMILEG KÉPES VAGYOK TELJESEN FELOLDÓDNI, ÉS MEGKÖNNYEBBÜLNI.

Csak azt vagyunk képesek megteremteni, amit érzelmileg a sajátunknak élünk meg!

Kalandra fel, és izgalmas félelem- felfedezést kívánok minden kedves olvasónak!

/by

Az emberi egóról

Sokan sokfélét mesélnek az egóról. Van, aki kisbetűvel írja, van, aki nagybetűvel. Van, aki hosszú óval, van, aki röviddel. DE mi is az az ego/egó pontosan?

Vannak a tudatunknak különböző szintjei. Lentről felfelé haladva a következőkről beszélhetünk: kollektív tudattalan, tudattalan, tudatalatti, éber tudat felsőbb tudat, felsőbb isteni tudat. Az éber tudatunk egy része az ego, ami az ént én-élményként éli meg.

De nézzük egy kicsit részletesebben…

Kollektív tudattalan az emberiség időtálló, állandó és örök tudatrésze, melyben minden valaha volt emberi emlékezet benne van, és ezekből összegyúródott meggyőződések, törvényszerűségek, archetípusok jelen vannak és hatnak ránk. Ezek lehetnek például az ősi szimbólumok, a kollektív meggyőződések- független attól, hogy ezek pozitívak vagy negatívak- törvényszerűségek. Ha például az álmok jelentését vesszük, sok egyedi jelentéstartalommal álmodunk, amelyeket csakis magunknak vagyunk képesek dekódolni, de vannak olyan ősi tartalmak, amelyek mindenkinél ugyanazt jelentik. Például a kutya minden embernél saját elszabadult ösztöneit szimbolizálja; vagy a meggyőződés, hogy van valamilyen teremtő-rendező elv (az emberiség 98% hisz egy feslőbb hatalomban, istenségben). Szóval a kollektív tudattalan keretet ad az emberi létezésnek. Adja az alapokat ahhoz, hogy csak emberi hitrendszerben legyünk képesek létezni. Megjegyzem, elég fontos keret az életünkhöz.

Ez felett van az ember saját tudattalanja..

Nem bírom k, muszáj megemlítenem, hogy valahol e kettő között van a családi kollektív tudat, vagy családlélek, ami már egy sokkal szűkebb meggyőződés-repertoárt biztosít minden ember számára. Itt vannak belénk kódolva az őseinktől hozott azon meggyőződések, melyek generációkon keresztül rendezőelvnek bizonyulnak egy-egy família életében. Itt rejtőznek a “nálunk a férfiak…, nálunk a nők… ilyenek, mi ezt így szoktuk csinálni; de akár a hivatás vagy egy-egy hivatáshoz való képességcsoport is ide tartozik. Ugye sokszor hallottuk már, hogy ” a mi családunkban nagyon sok a munkás/ az özvegy/ a szívbeteg/ a művész/ a szegény a különc/ az öngyilkos…. Ezek a minták szintén hatnak, elég erőteljesen az egyes emberi életre, azon belül a “szabad akar” nevű dologra. Mert járatlan út nincs, mert valaki előttünk már biztosan kipróbálta a család néhány ezer ősei közül. Amikor teljesen új élethelyzetbe kerülünk, akkor is éreztetik ezek a családi meggyőződések, “szokások” az érzéseinket és a döntéseinket. Mégsem tudunk teljesen tiszta lappal dönteni, mert a kollektív tudattalanban lévő “emlékek” determinálnak minket valamilyen szinten.

És csak ez a szint felett beszélhetünk egy ember tudatáról, mégpedig a tudattalanjáról. Itt olyan információk vannak, amelyekhez az egyénnek nincs tudatos hozzáférése, mert csak eszköztárként funkcionál. De nincs rá szükségünk, hogy tudatosítsuk ezeket az információkat. Itt van például életünk minden egyes pillanata elraktározva. Ugyan miért lenne szükségünk arra az élményre, hogy 632-szer hogyan mentünk az óvodába. Arra viszont szükségünk van, hogy ennek a 632 alkalomnak mi a közös vonása… mert az már általános érvényűvé, azaz ránk nézve törvényszerűséggé fog erősödni. (Utáltam óvodába menni, mert mindig… és soha…)

Aztán jön a tudatalatti csodálatos világa, ahol már életünk eseményeinek a meggyőződéssé tömörült törvényei lapulnak, valamint azok az élmények, melyek a szokásostól merőben eltértek. (632 óvodába járás közül arra határozottan emlékszem, amikor…) Mert ott erős érzelmi hatás kapcsolódik az eseményhez. És ennek már a tudatalattiban a helye, mert erőteljesen hatni fog a személyiségünkre, ezáltal a sorsunkra alakulására is. (Óvodába menet egyszer nagyon megijedtem…; óvodába menet olyan különleges élmény volt…)

Aztán végre tudatunknál vagyunk, és megérkeztünk az éber tudatállapot szintjéhez. Itt tudatosan körülhatároljuk önmagunkat, elkülönítve önmagunkat térben és időben mindenki mástól. Ez a “gondolkodom, tehát vagyok” szint. Itt tudatos az én-élményünk, hiszünk magunkról és a világról sok dolgot, (és nem hiszünk el magunkról sok dolgot, amit pedig kellene). A tapasztalataink által megélt tudatos felismerések szintjéről beszélünk, mely a múlt felidézhető emlékei alapján elképzel valamit a jövőről és a jelenben teszi a mindennapos dolgát.

Szóval megérkeztünk arra a szintre, ahol az ego lakik. Az ego csak része az éber tudatnak, nem azonos vele. Az ego az a rész, amelyik gondolkodik, mondatokban beszél a fejünkben, lineárisan rendezi a gondolatokat, teendőket a fejünkben, és amelyik hangosan, minden érzést túlharsogva hajtogatja a maga meggyőződését, hogy az életünket a megszokott mederben tartsa…vagy a megszokott mederbe kényszerítse. Az ego egy olyan lélekrész, amely betartatja az egyén által kialakított meggyőződéseket.

És ez a lényeg!

Mert az ego képes az anyagi világban teremteni- azokat a dolgokat vonzza be- amelyek az egyén meggyőződésében erőteljesen jelen vannak és érzelmileg dominánsak. Még akkor is, ha ez nem felel meg a valóságnak, csupán illúzió.

Például: alanyunk meg van győződve, hogy ő alkalmatlan arra, hogy… (náluk a családban senki nem tett ilyet, mert úgy hiszik…). Az ego pedig ezt a parancsot végrehajtja… Mert neki a főnök azt mondta, hogy” alkalmatlan vagyok”, ami lefordítva azt jelenti, hogy az ego azt a parancsot kell, hogy teljesítse, hogy az egyén megtapasztalja az alkalmatlanságot. Álljunk csak meg egy pillanatra! AZT A PARANCSOT HAJTJA VÉGRE, HOGY “ALKALMATLAN VAGYOK”! Tehát ő nem létrehozta a meggyőződést, ő csupán tapasztalatokhoz segít, hogy amit az egyén hisz magáról, az valósággá váljon tapasztalatok és félelmek által. (Miért pont félelmek által? Mert a félelem az egyetlen érzelem, amit kétely és feltétel nélkül elfogad minden ember.) Csak parancsot teljesít. Csak végrehajt. Az ego ugyanis nem képes érezni, nem ő vagyunk. Ő csak egy kicsiny darabkája az éber tudatnak, aki hisz magáról valamit. Nem az ego határolja körül önmagát, nem ő definiál minket, nem az ego dönti el, hogy mire vagyunk képesek vagy alkalmatlanok, méltók vagy nem méltók. Ő csak a végrehajtó… De ezt viszont precízen, analitikusan, lineárisan teszi, érzelmektől mentesen. És sose kérdőjelezi meg a főnök parancsait. Nem áll le velünk vitatkozni, hogy önpusztító és sorsrontó a parancs. Ő csak végrehajt.

És ez a legfontosabb mondandóm mára. Ne bántsátok az egót. Nélküle nem lennénk képesek a fizikai valóságban eligazodni, megszervezni és végrehajtani az életünk mindennapos dolgait. De adhatunk neki sokkal jobb parancsokat, mint a félelem, az elkerülés vagy az alkalmatlanság. Nagyon sokszor elegendő lenne ezeket a meggyőződéseket, beidegződéseket felülvizsgálni időről időre, és átfogalmazni pozitívra, aktuálisra. Már ennyivel nagyon sokat javulhatna az életünk, mert legtöbb meggyőződés nem a világról vagy a benne szereplő emberekről szól, hanem önmagunkról.

Az éber tudat felett van a felsőbb tudat, aki mindezt tudja, és aki a parancsokat osztogatja. Az erkölcsi, morális elvárások önmagunktól, a magasabb szintű tudás és összefüggések vannak ezen a szinten. A fejlődés lehetősége is innen ered. Mert ezen a szinten rálátása van az egyénnek saját személyiségére, életére, sorsára, és jobbá akarja azt tenni. A felsőbb tudat látja azokat a törvényszerűségeket, melyek lehetőséget képesek nyújtani a pozitív és teljes lelki változáshoz. Ekkor jön valahonnan az erő, hogy mégis nekiveselkedünk századszor a kihívásnak és meg vagyunk győződve arról, hogy most valami új és pozitív dolog fog történni. Másképp lesz, mint szokott. És ekkor igaza lesz, és végre itt lent a fizikai valóságban megszakad az ördögi kör, megtörik a jég, és valami csodálatos és új életszakasz veszi kezdetét.

Van még egy feslőbb isteni tudatunk, amit úgy képzelhetünk el, mint a bölcs és szerető fivért/ nővért, aki mentorál minket, aki olyan magas bölcsesség birtokában van, ami minden élethelyzetünkön képes lenne segíteni- már ha meghallanánk. Aki rálát a sorsunkra, és tudja a legrövidebb utat felfelé. Kapcsolatban áll az emberiség felsőbb tudatával, és onnan bármilyen információt képes “letölteni”. Képes lenne rajtunk segíteni. Csak oda kellene rá figyelni, és megérezni a suttogását.

A sorsunk predesztinált. De csak az éber tudat szintjéig. Ami az felett van, képes felülírni a sors által elrendelt dolgokat. De ehhez nekünk kell tudatosabbnak lennünk önmagunkkal, és beengedni a félelmeken és rossz beidegződéseken túli bölcsességeket és érzéseket, melyek bennünk lakoznak és képes újraformálni az életünk eseményeit.

/by

Mi is a hatalom?

Azt hiszem, az életünk egyik legfontosabb kérdése….

Mit is nevezhetünk hatalomnak? Olyan erőt/személyt, amely jelenlétével befolyásolja a körülötte lévők pillanatnyi és mélyebb megéléseit.

Hatalom:

‘A hatalom azt a képességet vagy erőt jelenti, amely alapján valaki vagy valami akaratát vagy szándékát másra, másokra rá tudja kényszeríteni. Ez a hatalom különösen akkor mutatkozik meg, amikor valakinek nincs szándékában a másik akaratát elfogadni, tudomásul venni vagy magáévá tenni, esetleg még ezzel az akarattal szembefordul, annak ellenáll, ennek ellenére az ő ellenében ható akarat érvényesítését nem tudja megakadályozni.”

„Hatalomnak azt a társadalmi kapcsolatokban rejlő lehetőséget nevezzük, amely megengedi, hogy az egyik ember akár a másik ellenállása ellenére is véghez vigye akaratát, függetlenül attól, hogy erre a lehetőségre mik, vagy milyen eszközök adnak módot.”

(Max Weber, A szociológia alapfogalmai)

Szóval a hatalom egy erő, vagy egy képesség, mely másokra hatással van, és megteremt egy alá-fölé rendelt viszonyt a két fél között.

De itt jön a dolog másik fele, hogy két iránya lehet a hatalomnak:

világ felé

önmagunk felé.

Amikor azt érezzük, hogy a külvilág, egy helyzet, egy családtag, egy kolléga hatalommal rendelkezik felettünk, mi alárendelté válunk. Úgy érezzük, el kell fogadnunk ezt a helyzetet, mert csak úgy leszek képes kezdeni vele valamit, esetleg felháborodottan kikérem magamnak és lázadok…. de vajon mi ellen is? Hogy valakinek vagy valaminek hatalma van felettem. (Fel kell ismerni, hogy e legerősebb elfogadás a tagadásban van- nem lázadnék, ha nem érezném fenyegetésnek a dolgot.)

És ebben a helyzetben lemondunk a saját hatalmunkról, amivel rendelkezhetnénk.

Mert mi is a hatalom? Befolyásoló erő…

Mit jelent az, hogy elvesztettem a hatalmamat? Azt, hogy elvesztettem a képességemet, hogy képes legyek befolyásolni az életem menetét, a történteket, és ezzel együtt felerősödik, hogy áldozattá válok. Aztán joggal érezhetjük magunkat áldozatnak, mert azt tapasztaljuk, hogy nincs befolyásunk az élet történései felett.

Itt a BAJ!

A személyes hatalmunkat vissza kell szereznünk a minket befolyásoló külső tényezőktől.

Akkor, és csak akkor leszünk képesek arra, hogy megértsük az élet drámáiban a felismeréseket, melyek által többet és mélyebb igazságokat megértsük és felismerésként megőrizzük magunkban.

A személyes hatalom a saját hitrendszerünkből gyökerezik, és nagy feladat felvállalni a saját hatalmunkat, mert többé nem hibáztathatok mást.

Nem azt mondom, hogy mindent TE teremtesz meg, mert ez nem teljesen igaz. TE teremtesz, de nem a tudatos elméd vagy te, hanem vannak érzelmeink, tudatalattink, tudattalanunk, kollektív tudattalanunk, és kapcsolatban állunk egy mindent átható mezővel, (melyet kvantumfizikusaink már évtizedek óta kutatnak, a spirituális, vallási filozófiák pedig évezredek óta tud róla) és ezek együttes hatása hozza létre a teremtést az életünkben. Soha senki nem akart magának gonosz főnököt vagy rossz házasságot teremteni, mégis milliók szenvednek tőle. Be kell látni, hogy a teremtés sokkal összetettebb folyamat annál, mint amit oly sokszor hallunk: te vagy, aki teremtőerővel rendelkezel (tehát minden rossz dolgot is te teremtesz).

Nem volt kitérő a fenti kis szösszenet, habár sokat lehetne még róla írni (majd egy következő alkalommal). A hatalom éppen arról szól, hogy képesekké válunk beleilleszteni önmagunkat egy hatalmas és végtelen energia- és hatásmezőbe, képesekké válunk elfogadni, hogy az élet történik és cselekedjük is egyszerre, és a hatalom az élet fölött akkor válik elnyert Szent Grállá, amikor megtanuljuk, hogy hatalmunkban áll semleges álláspontot felvenni, és hatalmunkban áll minden szempontból értelmezni a történéseket.

Az a hatalom, hogy meg akarjuk érteni a mélyben rejlő okokat, és mielőtt elvesznénk az analizálás végtelen mocsarában, képesek vagyunk megálljt parancsolni az önhibáztatásnak, vagy a mások hibáztatásának, és végre fellélegezve elengedhetjük a gyeplőt, mert megértjük, hogy az út vezet valahová. Nem tudhatod, hogy hová, mert értelmét vesztené az út maga. De a Rendező Elvet elfogadni, és az életünket semleges megértéssel irányítani, ez jelenti a hatalmat önmagunk felett.

/by

A változás zűrös átmenete

Az életünk során nagyon sok konfliktuson, megpróbáltatáson megyünk át. Emberek, akik bántanak minket, helyzetek, amelyek érthetetlenek és a kellemetlentől egészen a kegyetlen, embert próbáló mértékig is elérhetnek. Családtagok, kollégák, párkapcsolat, gyerek, barát, főnök…. sokszor olyan konfliktusok elé állítanak minket, amelyeket még megélni is nehéz, megoldani pedig lehetetlennek és kilátástalannak tűnnek. Kusza, zavaros, stresszes, félelmetes helyzetek, melyekből nincs kiút. Mert egyedül nem találjuk.

Mindennek oka és értelme van! Mert hitem, világfelfogásom szerint az életben nincsenek véletlenek. Az életes, a sorsunk alakulását a kauzalitás teremti. Vagyis mindennek van oka, és mindennek van következménye is. Semmi nincs véletlenül. Addig tűnik kilátástalannak, míg meg nem értjük a háttérben meghúzódó erőket és végre minden a helyére kerül. Az őseink egyszerűen azt tanították: ki mint vet, úgy arat. De ez vajon a sorsunkra is igaz? Vajon valóban van beleszólásunk a jövőnk alakulásába, vagy csak hinni akarjuk, hogy a sorsunk alakításába tudatosan veszünk részt?

Ebben a kuszaságban szeretnék támaszt nyújtani, segíteni megértést, rendet és harmóniát teremteni.

Hiszem a test- lélek-szellem egységét.

/by

Csendsziget indulása

„A mostani változás csak a javadat szolgálja.” A világ néha meglódul mindenki körül, és a változás kellemetlen, sokszor stresszt okoz. Vannak élethelyzetek, kapcsolatok, melyeket nem tudnak megoldani egyedül. Amikor keresik a dolgok okait, és olyan kérdéseket tesznek fel, hogy vajon miért épp vele történik mindez, vagy hogy miért történik meg újra és újra ugyanaz a dolog. Azokban a súlyos, válságos élethelyzetekben nyújtok segítséget, amikor támogatásra van szüksége valakinek, vagy az egyén úgy érzi, hogy megrekedt az élete és egyedül képtelen kikeveredni, továbblépni.

Meggyőződésem, hogy minden okkal történik velünk az életünkben. Amíg az okokat nem értjük meg, nem tudhatjuk, hogy a sors milyen feladatok elé állít minket, addig a negatív események és a hozzájuk kapcsolódó kellemetlen érzelmek nem múlnak el életünkből. De mihelyt megértjük, elérte a helyzet a célját, és megtanultuk, amit meg kellett, megváltozhat az élethelyzetünk, személyiségünk.

/by